2018. augusztus 2., csütörtök

2. rész

/ Will /


– Fújd le! Hogy juthatott ilyen az eszedbe? – a falba tudtam volna verni a fejem. 
– Drágám, ez csak egy ártatlan kis összejövetel lesz! 
– Amire meghívtad a fél várost! – emeltem fel a hangom. – Most azt hiszik visszaköltözöm. Kár volt idejönnöm!
– Ne mondj ilyet. Ennyit megérdemelsz. – anya továbbra is mosolygott, mintha nem értené amit mondok. 
– Én nem erre vágytam, hanem családra és nyugalomra! Miattatok jöttem ide és nem az idióta lakosok miatt. – teljesen kiborultam. 
– Helló bátyus, régen láttalak! – már csak Kim hiányzott. A család alatt egy szűkebb kört értettem, nem a húgom egész… Hadseregét.
– Sziasztok! – vigyorogtam, míg belül már készítettem az idegeimet az elkerülhetetlen megjegyzésekre.
– Helló öreg! Még mindig fal fehér vagy! Hogy csinálod ezt ott, ahol télen-nyáron süt a nap? – Kim férje, Andrew fekete. Néger. Amivel semmi probléma nem lenne, ha emiatt nem fárasztana engem ilyenekkel és a Hófehérkés poénjaival.
– Hát a gyerekek? – nevettem erőltetetten, elterelve a szót a bőröm színéről.
– Együtt táboroznak San Francisco-ban. – tolta fel napszemüvegét homlokára Kim. – Sajnálom, hogy most nem láthatod őket. Olyan rossz, hogy neked nincsenek.
– Egyelőre megvagyok gyerkőcök nélkül, köszi. Csináljatok még kettőt helyettem is! – veregettem vállba őket, aztán elindultam az emeletre.
– Will! – hallottam anyát, ahogy rám förmed, pont úgy, mint mikor körülbelül tíz éves voltam.

    Szemforgatva lépkedtem tovább, fel a sok lépcsőfokon. A tetejéhez érve apám látványa tárult elém, ahogy nyugodtan szuszogott a hintaszékében. Ősz bajuszán vakítóan csillogott a jobb oldalról beszűrődő narancsszínű napfény, szemeit kissé össze is húzta, bántották az erős sugarak. Az évek alatt pocakos és kicsit túlsúlyos lett, de erős arcvonásai sosem változtak, ugyanaz az ember ült ott, aki büszkén vitte magával focizni a fiát, akinek férfiak és nők egyaránt csodálták erős, izmos karjait és lábait. Ő mindenki számára nagy ember volt; olyan, amilyen én sosem leszek senki szemében. Mindezek ellenére mégis töretlenül büszke volt rám.

– Apa! – Kim kikerülve engem, nem törődve azzal, hogy az, akit szólongat épp pihent, nyakába borult. – Hiányoztál!

Apa szívéhez kapott és felpattant, átnézve a húgom válla felett egyenesen rám meredt.

– Az én erős fiam! – lépett hozzám, s átölelt. – Azt hittem haza se jössz!

Kim csúnya pillantást vetett felém, mintha megfosztottam volna valamitől, ami csak az övé. Említettem, hogy a húgom éhezik a figyelemre? Tudom, hogy beszéltem már róla, de felhívnám a figyelmet, ez volt az élő példa.

   Egy késő délután megejtett korai vacsora után közeledtünk a halálos estéhez. Egész végig ezen kattogott az agyam, pláne úgy, hogy valahányszor kinéztem az ablakon, ismerősöket láttam. Igazi asszociális módjára mindig magam elé húztam a függönyt, hogy még véletlenül se kerüljek kellemetlen helyzetbe, mielőtt annak hivatalosan el nem jön az ideje, azaz míg nyolcat nem üt az óra.  


Megint az ablak felé tévedtem, egy csésze kávét iszogatva, amikor megláttam egy fiatal srácot. Úgy deszkázott a mi házunk és a közvetlen szomszéd között, mintha muszáj lett volna. Volt idő, mikor irritáltak az ilyen beképzelt anyuci kedvencei, de ez akkor volt, amikor még biztos voltam benne, hogy gitáros leszek.
– Felismered? – kuncogott mögöttem Kim. – Ő Jason. Megváltozott, igaz?
– Az a Jason? – céloztam a távoli unokaöcsénkre. – Hat éves volt, mikor utoljára láttam.
– Bomlanak érte a lányok, mint ahogy érted is tették, amikor ennyi idős voltál. A vér nem válik vízzé. – nevetett. – Segítesz megteríteni?

A hosszú asztalt elnézve, magamban hatalmasat sóhajtva nekiláttunk, aztán feldobáltuk a maradék giccses dekorációt is és vártuk a vendégeket. Mindenki úgy kiöltözött, hogy kezdtem magam kínosan érezni az egyszerű fehér ingemben és fekete nadrágomban.
– Ez hiányzik! – húzott vissza Kim a házba és egy csokornyakkendőt vágott hozzám. Újra az udvarra lépve mosolyogva indultam meg az egykori haverok felé, de a sors valamilyen úton-módon hozzám sosem volt igazán kegyes.
– Will! – kiáltott rám a két lábon járó probléma. – Még mindig ugyanolyan jóképű vagy.
– Kösz, Nancy! Te is jól nézel ki, jó újra látni. – próbáltam kikerülni.
– Nemrég váltam el, újra szingli vagyok. – Nancy kihívóan billegette magát, miközben a szomorúság legkisebb jelét sem mutatta az említett válása ellenére. Margaret előtt voltunk együtt, talán annyi idősek voltunk, mint Jason. Velem ellentétben ő egyáltalán nem változott. Legszívesebben megkérdeztem volna hányadik férjét koptatta el ezúttal.
– Sajnálom, a válás nagy törés lehet egy ember életében. Kitartás! – öleltem meg akár egy barátot.
– Ohh, igen, az. – mielőtt bármi mást reagálhatott volna, faképnél hagytam.
– Öcsém! Beszarok neked, te nem öregszel? – nevettek a srácok, amint csatlakoztam hozzájuk. – Várj csak, látok itt egy-két ősz szálat a borostádban. Visszaszívtam az előbbit.

Bob, a gyerekkori barátom sosem kímélt, de az ő élcelődései közel álltak az én stílusomhoz, így nagyjából egyenlően ki szoktunk tenni magunkért, ha hülyéskedésről van szó.
– Anyádnak nem akartam szólni, de láttam három üveg whisky-t a szekrényetekben. Nem bontunk fel egyet? Vagy kettőt? – alkudozott.
– Mikor lettél alkoholista? – csóváltam a fejem.
– Ugyan már William!
– Will! – emeltem fel a mutatóujjam. – Csak Will, oké? Átok ez a név. Na menjünk, de kettőnél nem ihatsz többet.

Követtem a tömegben szlalomozó Bob-ot, egyenesen a nappalinkba, amikor Jason suhant el mellettem a bejárati ajtónk irányába. A pultnak támaszkodva figyeltem hová megy és mit csinál. Egy kék ruhás lány állt az ajtóban, azt hittem hozzá megy és végül is nem tévedtem nagyot. Ám a vak is látta, hogy a fiú azt várta, aki őt követte. Feketében volt, gesztenyebarna haja hullámokban fogta keretbe arcát, ajkai sötétvörös rúzzsal színezve mosolyogtak és vártam, vártam, hogy rám néz a mélybarna szemeivel, de nem vett észre. 

Bob türelmetlenül dobolt az asztalon ujjaival, mire eszméltem, hogy poharakra és tálcára vár. Bár, nem igazán értem azt mitől volt nehezebb elővenni a szekrényből, mint az italokat. 
– Menj, kínáld meg őt is! – vigyorgott. 
– Kit? – álltam meg egy pillanatra. 
– Szép a kiscsaj... A szőkés sem gyenge, de a barna viszi a pálmát a dekoltázzsal. – hányni tudtam volna attól, ahogy ezeket mondta. – William. Vigyél neki piát! Mitől parázol ennyire? 
– Ittál már, mielőtt idejöttél, igaz? Azok, akikről áradozol, a lányaink lehetnének. – villantottam meg komoly arcomat. 
– Nem mondtam, hogy vedd feleségül. Ez csak egy kis alkohol! – röhögött. – Célozd meg a bögyöst! Egyébként is kénytelen leszel őt is megkínálni. Tudod mi az az illem? 
– Nem is tudom... Pont az kérdezi, aki nős férfi létére fiatal lányokat stíröl egy "Üdv itthon!" címen futó giccsparádén? Elég nagy pofon az illem szabályoknak. Vagy ez inkább erkölcs? – vágtam vissza. 
– Majd megtudod milyen ez, amikor házas leszel. – sóhajtott. – Vagy okosabb leszel és inkább magányosan patkolsz el, egy szép életet magad mögött tudva.
– Menj pszichológushoz, ez már depresszió. Sydney-ben van egy ismerősöm, baráti alapon mehetsz hozzá, ha gondolod elintézem.
– Persze, villogj még a sikereiddel is. – húzta fel a második kis pohár tartalmát is, aztán sértődötten odébbállt. 


2 megjegyzés:

  1. Uuh😱
    Nah kicsit rövid lett, de nekem tetszett☺️
    Siess a kovivel is😌

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. 😍😊 Köszönöm szépen a visszajelzést, igyekszem! ❤️

      Törlés