2018. augusztus 2., csütörtök

2. rész

/ Will /


– Fújd le! Hogy juthatott ilyen az eszedbe? – a falba tudtam volna verni a fejem. 
– Drágám, ez csak egy ártatlan kis összejövetel lesz! 
– Amire meghívtad a fél várost! – emeltem fel a hangom. – Most azt hiszik visszaköltözöm. Kár volt idejönnöm!
– Ne mondj ilyet. Ennyit megérdemelsz. – anya továbbra is mosolygott, mintha nem értené amit mondok. 
– Én nem erre vágytam, hanem családra és nyugalomra! Miattatok jöttem ide és nem az idióta lakosok miatt. – teljesen kiborultam. 
– Helló bátyus, régen láttalak! – már csak Kim hiányzott. A család alatt egy szűkebb kört értettem, nem a húgom egész… Hadseregét.
– Sziasztok! – vigyorogtam, míg belül már készítettem az idegeimet az elkerülhetetlen megjegyzésekre.
– Helló öreg! Még mindig fal fehér vagy! Hogy csinálod ezt ott, ahol télen-nyáron süt a nap? – Kim férje, Andrew fekete. Néger. Amivel semmi probléma nem lenne, ha emiatt nem fárasztana engem ilyenekkel és a Hófehérkés poénjaival.
– Hát a gyerekek? – nevettem erőltetetten, elterelve a szót a bőröm színéről.
– Együtt táboroznak San Francisco-ban. – tolta fel napszemüvegét homlokára Kim. – Sajnálom, hogy most nem láthatod őket. Olyan rossz, hogy neked nincsenek.
– Egyelőre megvagyok gyerkőcök nélkül, köszi. Csináljatok még kettőt helyettem is! – veregettem vállba őket, aztán elindultam az emeletre.
– Will! – hallottam anyát, ahogy rám förmed, pont úgy, mint mikor körülbelül tíz éves voltam.

    Szemforgatva lépkedtem tovább, fel a sok lépcsőfokon. A tetejéhez érve apám látványa tárult elém, ahogy nyugodtan szuszogott a hintaszékében. Ősz bajuszán vakítóan csillogott a jobb oldalról beszűrődő narancsszínű napfény, szemeit kissé össze is húzta, bántották az erős sugarak. Az évek alatt pocakos és kicsit túlsúlyos lett, de erős arcvonásai sosem változtak, ugyanaz az ember ült ott, aki büszkén vitte magával focizni a fiát, akinek férfiak és nők egyaránt csodálták erős, izmos karjait és lábait. Ő mindenki számára nagy ember volt; olyan, amilyen én sosem leszek senki szemében. Mindezek ellenére mégis töretlenül büszke volt rám.

– Apa! – Kim kikerülve engem, nem törődve azzal, hogy az, akit szólongat épp pihent, nyakába borult. – Hiányoztál!

Apa szívéhez kapott és felpattant, átnézve a húgom válla felett egyenesen rám meredt.

– Az én erős fiam! – lépett hozzám, s átölelt. – Azt hittem haza se jössz!

Kim csúnya pillantást vetett felém, mintha megfosztottam volna valamitől, ami csak az övé. Említettem, hogy a húgom éhezik a figyelemre? Tudom, hogy beszéltem már róla, de felhívnám a figyelmet, ez volt az élő példa.

   Egy késő délután megejtett korai vacsora után közeledtünk a halálos estéhez. Egész végig ezen kattogott az agyam, pláne úgy, hogy valahányszor kinéztem az ablakon, ismerősöket láttam. Igazi asszociális módjára mindig magam elé húztam a függönyt, hogy még véletlenül se kerüljek kellemetlen helyzetbe, mielőtt annak hivatalosan el nem jön az ideje, azaz míg nyolcat nem üt az óra.  


Megint az ablak felé tévedtem, egy csésze kávét iszogatva, amikor megláttam egy fiatal srácot. Úgy deszkázott a mi házunk és a közvetlen szomszéd között, mintha muszáj lett volna. Volt idő, mikor irritáltak az ilyen beképzelt anyuci kedvencei, de ez akkor volt, amikor még biztos voltam benne, hogy gitáros leszek.
– Felismered? – kuncogott mögöttem Kim. – Ő Jason. Megváltozott, igaz?
– Az a Jason? – céloztam a távoli unokaöcsénkre. – Hat éves volt, mikor utoljára láttam.
– Bomlanak érte a lányok, mint ahogy érted is tették, amikor ennyi idős voltál. A vér nem válik vízzé. – nevetett. – Segítesz megteríteni?

A hosszú asztalt elnézve, magamban hatalmasat sóhajtva nekiláttunk, aztán feldobáltuk a maradék giccses dekorációt is és vártuk a vendégeket. Mindenki úgy kiöltözött, hogy kezdtem magam kínosan érezni az egyszerű fehér ingemben és fekete nadrágomban.
– Ez hiányzik! – húzott vissza Kim a házba és egy csokornyakkendőt vágott hozzám. Újra az udvarra lépve mosolyogva indultam meg az egykori haverok felé, de a sors valamilyen úton-módon hozzám sosem volt igazán kegyes.
– Will! – kiáltott rám a két lábon járó probléma. – Még mindig ugyanolyan jóképű vagy.
– Kösz, Nancy! Te is jól nézel ki, jó újra látni. – próbáltam kikerülni.
– Nemrég váltam el, újra szingli vagyok. – Nancy kihívóan billegette magát, miközben a szomorúság legkisebb jelét sem mutatta az említett válása ellenére. Margaret előtt voltunk együtt, talán annyi idősek voltunk, mint Jason. Velem ellentétben ő egyáltalán nem változott. Legszívesebben megkérdeztem volna hányadik férjét koptatta el ezúttal.
– Sajnálom, a válás nagy törés lehet egy ember életében. Kitartás! – öleltem meg akár egy barátot.
– Ohh, igen, az. – mielőtt bármi mást reagálhatott volna, faképnél hagytam.
– Öcsém! Beszarok neked, te nem öregszel? – nevettek a srácok, amint csatlakoztam hozzájuk. – Várj csak, látok itt egy-két ősz szálat a borostádban. Visszaszívtam az előbbit.

Bob, a gyerekkori barátom sosem kímélt, de az ő élcelődései közel álltak az én stílusomhoz, így nagyjából egyenlően ki szoktunk tenni magunkért, ha hülyéskedésről van szó.
– Anyádnak nem akartam szólni, de láttam három üveg whisky-t a szekrényetekben. Nem bontunk fel egyet? Vagy kettőt? – alkudozott.
– Mikor lettél alkoholista? – csóváltam a fejem.
– Ugyan már William!
– Will! – emeltem fel a mutatóujjam. – Csak Will, oké? Átok ez a név. Na menjünk, de kettőnél nem ihatsz többet.

Követtem a tömegben szlalomozó Bob-ot, egyenesen a nappalinkba, amikor Jason suhant el mellettem a bejárati ajtónk irányába. A pultnak támaszkodva figyeltem hová megy és mit csinál. Egy kék ruhás lány állt az ajtóban, azt hittem hozzá megy és végül is nem tévedtem nagyot. Ám a vak is látta, hogy a fiú azt várta, aki őt követte. Feketében volt, gesztenyebarna haja hullámokban fogta keretbe arcát, ajkai sötétvörös rúzzsal színezve mosolyogtak és vártam, vártam, hogy rám néz a mélybarna szemeivel, de nem vett észre. 

Bob türelmetlenül dobolt az asztalon ujjaival, mire eszméltem, hogy poharakra és tálcára vár. Bár, nem igazán értem azt mitől volt nehezebb elővenni a szekrényből, mint az italokat. 
– Menj, kínáld meg őt is! – vigyorgott. 
– Kit? – álltam meg egy pillanatra. 
– Szép a kiscsaj... A szőkés sem gyenge, de a barna viszi a pálmát a dekoltázzsal. – hányni tudtam volna attól, ahogy ezeket mondta. – William. Vigyél neki piát! Mitől parázol ennyire? 
– Ittál már, mielőtt idejöttél, igaz? Azok, akikről áradozol, a lányaink lehetnének. – villantottam meg komoly arcomat. 
– Nem mondtam, hogy vedd feleségül. Ez csak egy kis alkohol! – röhögött. – Célozd meg a bögyöst! Egyébként is kénytelen leszel őt is megkínálni. Tudod mi az az illem? 
– Nem is tudom... Pont az kérdezi, aki nős férfi létére fiatal lányokat stíröl egy "Üdv itthon!" címen futó giccsparádén? Elég nagy pofon az illem szabályoknak. Vagy ez inkább erkölcs? – vágtam vissza. 
– Majd megtudod milyen ez, amikor házas leszel. – sóhajtott. – Vagy okosabb leszel és inkább magányosan patkolsz el, egy szép életet magad mögött tudva.
– Menj pszichológushoz, ez már depresszió. Sydney-ben van egy ismerősöm, baráti alapon mehetsz hozzá, ha gondolod elintézem.
– Persze, villogj még a sikereiddel is. – húzta fel a második kis pohár tartalmát is, aztán sértődötten odébbállt. 


2018. július 22., vasárnap

1. rész

/ Rose /


A South Street sarkáról szokatlanul hangos gitárszó hallatszott, de ezúttal nem én gondoskodtam róla. A hang Mr. és Mrs. Dawson házából jött, kíváncsiságom pedig - bár sosem tartozott a jó tulajdonságaim közé - újra győzelmet aratott a józan eszem ellen vívott harcban. Kimásztam az ablakomon, át a nővérem erkélyére, onnan gyönyörködve a tündöklő fényekben.

– Mi a fene… – értetlenkedtem. 

Bizonyára valami különleges esemény van a háttérben, hiszen náluk nem megszokott az ekkora felhajtás a semmiért. Órákig tudtam volna nézni a fénysorokkal díszített kerti bútorok és növények között a hatvanas és hetvenes évek számaira lassúzó párt. Az elégedett mosoly az arcukon, a nyugalom és boldogság, ami belőlük áradt. Irigyeltem őket, mivel engem állandóan csak a nyüzsgés és a baj követett, hiába igyekeztem kerülni ezeket.

– Rose! – vett észre Mrs. Dawson.
– Jó estét! Kellemes időnk van, igaz? – színleltem, hogy eddig nem őket néztem.
– Menjünk be Theresa, késő van már. – szégyellte el magát Mr. Dawson, de felesége még hozzám szólt pár szót.
– Holnap nyolc órakor lesz egy kis házibuli nálunk. Ha van kedvetek gyertek el, hozhattok bárkit. Fő, hogy jó sokan legyünk!
– Theresa! – húzta magával férje. 

Halványan elmosolyodtam azon, hogy mennyire különböznek és mégis mennyire szeretik egymást. Kétségtelenül aranyosak voltak, de jó lett volna tudni mit ünnepelnek, hiszen nem állíthatok be mondjuk egy házassági évfordulós bulira olyan ajándékkal, amit egy új kisunokának vettem. Gondolatban lezártam egy csokor virággal az egészet és álomra hajtottam a fejem.

Másnap reggel tíz órakor sem akartam elszakadni az ágytól. Mégis van, amikor a tested azt mondja felkelsz és kész. Olyankor hiába hánykolódsz, hiába próbálsz ki kétszáz alvópózt és igazgatod a párnád, fel fogsz kelni, mész fogat mosni, felöltözni és ott ülsz majd az ablakban egy bögre kakaó melengető társaságában. Nyáron.

A délelőttömet úgy írnám le, mint néhány újabb elpazarolt órát az idegi problémáim miatt amúgy is rövidnek ígérkező életemből. Kivel töltöttem? A bandával. Christine, azaz a nővérem és én bent voltunk egy úgynevezett bandában. Legalábbis ők így hívták azt a szedett-vedett társaságot, ami az egyik elhagyatott buszmegállóban állomásozott. Nem csináltunk mást, mint össze-vissza röhögtünk és flörtöltünk, míg néhányan lerészegedtek vagy bedrogozták magukat. Ilyenkor szoktam én lelépni, mert valahogy sosem láttam a szórakozás lehetőségét abban, hogy lebutítom magam és nevetek azon, hogy milyen kék az ég, vagy hogy van két kezem. Inkább szánalmas. A bandából a testvérem mellett talán Jason-t bírtam elviselni, ő valamivel normálisabb volt, mint a többiek. Sosem cikizett azért, mert undorodom az alkoholtól és nem bánta, hogy nem jelenek meg az elméletileg közösségépítő összejöveteleken. Mivel az ő szava számított, így velem sem szívózott senki. Felmerülhet benned a kérdés, hogy miért vagyok olyan társaságban, amibe nem passzolok, de nem tudok rá értelmes választ adni.

– Dobd el. – emeltem a tekintetem Christine-re.
– Mi a bajod? Csak egy cigi. Nem most kezdtem dohányozni. – okított ki.
– Szagold meg. Két évvel idősebb vagy nálam, lehetnél már elővigyázatosabb. – sóhajtottam.
– Füves. – állapította meg. – Menjünk haza, elegem van Johnny baromságaiból. Állandóan engem…
– Menjünk. – szakítottam félbe.
– Kell kíséret? – ért vállamhoz Jason aggódva.
– Megleszünk. De azért kösz! – mosolyodtam el. 

Christine feketére festett körmei a csuklómra tévedtek, mielőtt bármi mást is mondhattam volna, a türelmetlenséget tükröző szemei pedig lassan mozgásra bírtak. Egy darabig még Jason járt az eszemben, aztán a South Street-re kanyarodva eszembe jutott valami más. Valaki más. Mrs. Dawson, aki épp egy fekete autó csomagtartójából kivett nehéz pakkal birkózott, mikor odarohantam segíteni.

– Adja csak ide, majd én! – nyúltam érte. A csomag egészen addig pihe könnyűnek tűnt, amíg el nem indultam vele és meg nem láttam őt. Akit soha nem kellett volna meglátnom.

– Anya, megmondtam, hogy te ne cipekedj! És ő se. 

Úgy éreztem a lábaim gyökeret vernek, egyre mélyebbet a betonos járdába és csak álltam ott, mint a Szabadság-szobor viccesen törpe változata. A csomag súlya számomra nehezebbnek hatott, a levegővétellel együtt.

– Köszi, innen átveszem én! – mosolygott rám, én meg szó nélkül kezébe nyomtam.
– Rose, ő itt a fiam! – világosított fel Mrs. Dawson. 
Ha jobban belegondolok, hasonlított az anyukájára, de még sosem gondoltam bele, hogy a szomszéd néni férfi változata egy Adonisszal vetekedhet. – Hazaköltözik hozzánk!
– Csak látogatóba jöttem. – tért vissza immár üres kézzel és még mindig csodálatosan kék szemekkel a férfi. – Will!
– Rose. – igyekeztem nem paradicsom fejjel bemutatkozni.
– Még biztos… – tartott szünetet. Ajkai kissé szétnyíltak és még jobban belefúrta tekintetét az enyémbe, mintha ismerne valahonnan, vagy érdekelném. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy tisztában volt az arca tökéletes mivoltával és azt akarta, hogy legyen időm rendesen szemügyre venni azt. Bárhogy is, gonosz merénylet volt ellenem ez a hosszas pillantás. – Még biztosan találkozunk.

– Tuti. – szólt közbe Christine. – Na de most nyomás haza! 

Hálás voltam neki, amiért véget vetett a kínos pillanatnak és azért is, hogy nem cikizett miatta. Ilyenkor mindig azzal nyugtattam magam, hogy valószínűleg túlreagálom és más észre sem vette ezt a kis botlást.
– Tudtok jönni este? – várt Mrs. Dawson, míg fia eltűnt a láthatárról. Akkor kapcsoltam, hogy a buli miatta lesz. – Örülnék nektek!
– Persze, itt leszünk, ha nem jön közbe semmi! – vigyorogtam.

Christine rám nézett, olyan 'Megőrültél?!' nézéssel, aztán nyögtünk mindketten egy 'Viszlátot' és hazasétáltunk. 

– Te megőrültél?! – hangzott el azonnal a nővérem szájából a várt mondat, amint becsukta maga mögött az ajtót. – Miért ígérgetsz ilyeneket? Semmi kedvem nincs ehhez!
– Azt mondtam, ha nem jön közbe semmi! Nem kell elmennünk, ha nem akarsz. – vontam vállat. 

Közben én mégis azon gondolkoztam mit vegyek fel. Tudtam, hogy Jason nagy eséllyel ott lesz, hiszen ő Dawson-ék távoli rokona és ha van jó zene plusz ismerősök, akkor már jobb, mint itthon gubbasztani. – Csak nem randid lenne Johnny-val? 

– Igazán vicces vagy! – kelt ki magából. – Tudod mit? Menjünk! De ha nem lesz jó, én tíz perc után hazajövök.
– Én ugyan nem tartalak vissza! – kezdtem kutatni a szekrényben. 
– Úgyis tudom mire megy ki az egész. – mosolygott rám sunyin. Az arcom színe megint vörössé kezdett változni, így inkább rá sem néztem.
– Tényleg? – kérdeztem vissza azért erélyesen.
– A vak is látja, hogy Jason-nel készül valami köztetek. Nem akarom, hogy miattam elvesztegess egy vele töltött estét. – furcsa volt tőle ezt hallani, és látni, ahogy felajánlja az egyik kedvenc ruhadarabját a kedvemért, mikor mindig szörnyen irigy volt a gönceire. – Ebben gyönyörű leszel!
– Mi a baj ezzel a feketével? – makacskodtam.
– Semmi. De inkább temetésre való, mint randira. Vedd fel ezt a kéket! És hozzá ezt!


Igazi divattervező módjára pakolta ki a szoknyákat, kiegészítőket miközben én a lila magassarkúját kerestem. Igazán Jason miatt csinálom ezt? 

2018. július 16., hétfő

Prológus

/ Will /



Clayton szép volt, a maga egyhangú és poros módján is. Amennyire csak szép lehet egy tízezer fős város Kalifornia közepén. Ahogy az évek teltek és múltak, a lakosság szépen, fokozatosan csökkent huszonhatezerről annyira, amennyi, de ezt a változást gyerekként nem is igazán érzékeltem. A barátaim nem tűntek el, minden más meg igazán mellékesnek látszott. Tizenegy évvel ezelőtt mégis itt hagytuk a helyet, életem legnagyobb idézőjeles szerelmével, Margarettel. Mihelyst Sydneybe értünk, ő mondhatni személyiséget váltott. Elvakították a fények, a sok félmeztelen ausztrál pasi a tengerparton, akik Vegemite-tal kóstoltatták és sikeresen le is léptették tőlem. Szerencsémre ekkor már én is kezdtem belerázódni az ottani életbe és volt egy klassz állásom is, szóval maradtam. Persze nehezen dolgoztam fel Margaret hiányát, de fiatalon úgy van vele az ember, hogy ha valakit el lehet vinni, hát vigyék. Valószínűleg ez a felfogás is hozzásegített ahhoz, hogy egy ezek után egy kapcsolatom sem tartott tovább két hétnél.


– Vége, William! Nem bírom tovább elviselni az érdektelen arcod és az unalmas éjszakákat. – szinte kívülről fújtam. Aztán elkezdtem bulikba járni, a munkám közben szerzett haverokkal, de az utolsó két-három évben már azokról a helyekről is kinéztek minket. Mi voltunk a harmincasok. Az öregek. William Dawson igazán fiatal évei így repültek el egy szempillantás alatt és egyedül maradt a nyomorult kis lakásában Ausztráliában. Mit tehetett volna? Hosszas rágódás után, ez a szerencsétlen összepakolta a cuccait és repülőre szállt, hogy meglátogassa a szüleit.
– Mik-?
– Anya, megint lefogtad a telefonod hangszóróját. Így nem hallok semmit – morogtam.
– Jól van, olyan új még. – nevetett. Két éve küldtem neki karácsonyra. – Szóval mikor érkezel meg?
– Holnap reggel.
– Pontosabban? – faggatózott.
– Nem tudom! Kilenc vagy tíz óra körül. – akadtam ki, mivel már legalább kétszer hívott és mindkétszer ezt kérdezte.
– Ne haragudj, hogy izgatott vagyok, mert a fiam tíz év után hazaköltözik. Nyugodtan förmedj rá édesanyádra és küldd el a pokolba, ha érdeklődik.
– Szeretlek. Csak fáradt vagyok, mert itt most elég késő este van. – közöltem. – Most leteszem. Nemsokára úgyis találkozunk.
– Will!
– Igen? – kérdeztem vissza.
– Ha lezuhan a repülő és meghalsz, tudd, hogy nem haragszom rád.
– Köszi, ez... Nagyon kedves tőled.
– Jó utat, fi- – és megint lefogta azt a fránya hangszórót.
– Szia. – tettem le.
Fáradtan ültem le egy padra és néztem utoljára a város csodálatos fényeit. Eszem ágában sem volt Clayton-ban maradni, hiszen amúgy is csak két hét szabadságot kaptam, mégis valamiért úgy éreztem; benne van a pakliban, hogy nem mostanában térek ide vissza. A szüleim idősek voltak és igényelték a törődést, figyelmet. Olyasfélét, amit Skypeon keresztül, egy másik kontinensről nem adhat meg nekik az ember. És nem tudtam meddig lehetek még velük, szóval élvezni akartam, hogy léteznek. Létezünk, mint egy család. Nos, a húgom, ő hozzám hasonlóan messze repült a családi fészekből, egy másik államba, ahol egy negyvenes pasinak szült négy gyereket, noha még most sem töltötte be a harmincat. Carlos, Thomas, Teddy és Sheila. Mind az apjukra hasonlítanak. De a látszat csalóka, mert belül ugyanaz az ördög lapul mindegyikben, mint a húgomban, akinek kedvenc gyerekkori elfoglaltsága volt a szobám felforgatása és a festményeim összemaszatolása az örökkön csokis és még fene tudja milyen kezeivel. Összekarcolta az összes CD-m, tönkretette a nagy becsben tartott MP3-lejátszóm. Ahol ő megjelent, ott semmi nem maradt épen. Mégis, valamelyest örömmel töltött el, hogy holnap őt is láthatom, mivel az én kedvemért ők is jönnek. Ezt mondták legalábbis, de könnyen lehet, hogy inkább a versenyszellem hajtja, ugyanis imádott testvérem szeret a dolgok középpontjában lenni- Ám mivel ők havonta járnak Clayton-ban, ez valószínűleg nem fog összejönni.

A családunk röviden, tömören, sok kínos részletet kihagyva mindössze ennyi.


/ Rose /



– Halkítsd le! Hogy vagy képes ezt a ricsajos zenét hallgatni? – a nővérem kiabálása könnyedén túlzengte a hangfalam legerősebb hangjait is. 
– Rock zenének hívják. Én is tiszteletben tartom a te stílusod, te se szóld le az enyém. – halkítottam. 
– Milyen felnőttes lett valaki hirtelen. A különbség csak annyi, hogyha én hallgatok zenét, nem zeng az egész ház. Jóhogynem' az egész utcát vered fel ilyen késő este. – panaszkodott. 
– Ne állíts kihívások elé. Tudod, hogy minden erőmmel leküzdöm azokat. – idegesítettem tovább. 
– Csak fejezd be. 
– Csak mert ilyen türelmesen kérted. – kacsintottam, aztán lekapcsoltam és magamra húztam a takaróm. 

Sokat gondolkoztam azon az éjjelen, többek közt a jövőmön. Minél előbb el akarok tűnni innen, hátrahagyni mindent, nem foglalkozni semmivel és senkivel. Ha nem is örökre, de legalább jónéhány évre. Nincs rossz életem, emiatt nem panaszkodhatok. Baromi nagy, szerető családdal áldott meg a sors, ahol csak néha érzem magam 'töltelék embernek'. Ám emberek vagyunk, így mindig többre és többre vágyunk. Esetemben a több annyit jelent, mint világot látni. Kiszakadni a monotonitásból és tapasztalni olyan dolgokat, amit itt csak a filmekben látni. - Betegesen önző ábrándok voltak ezek, mint egy átlagos tinédzser vágyai szoktak lenni, de ezeket senki nem vehette el tőlem, amíg én magam el nem dobtam őket, valami sokkal másabb dologért.